Álomesküvő Mexikóban, avagy egy bazi nagy mexikói lagzi története

Ismerjétek meg történetem két fôszereplőjét: Ricardót & Rociót. Hogy kik ők? Az a mexikói pár, akiket 2 évvel ezelőtt még Marokkóban ismertem meg és talán a sors keze volt, hogy pont egy repcsivel jöjjünk vissza Fezből Barcelonába, hogy aztán velünk/nálunk töltsenek egy napot turistáskodva. Arra mégsem gondoltam volna, hogy 2 év múlva tartandó lakodalmukba is meghívnak, arra meg pláne, hogy titkon jobban vágytam erre, mint hittem.

27 órás repülés és háromszori átszállás után várt gyerekkorom dédelgetett álma: megismerhettem Esmeralda földjét.

Ricardo szülei – mondanom sem kell – latinos vendégszeretettel és tárt karokkal fogadtak minket. Ricardo édesanyja az első perctől kezdve belopta magát a szívembe, de nem csigázlak benneteket tovább, hiába tudnék órákat mesélni az előkészületekről is… Szóval ne időzzünk sokat (gondolatban) Guadalajara központjában sem, ahol bizony a piac közepén is marichira ropja a család, inkább egyből a lagzi helyszínére repítelek benneteket, jó?

Csak egy (két…) szóra álljuk meg előtte, ami nélkül nehéz megérteni a latin családok hierarchiáját, meg persze átérezni a igazi mexikói életérzést: család és vallás. A papa ugye a család feje. Ő dönt mindenben, mindenhol, mindenkor. Hiába 30 évesek az “hermanosok” (Mexikóban mindenki a tesód…) szinte a hét minden napján otthon ebédelnek. Persze a papa nem csak “főnök”, hanem csupa mosoly és kedvesség is – a tekintély ígyis a családfőnek szól.

A mi esetünkben a menyasszony nagyon vallásos családból jött. Oly annyira, hogy nincs ám együtt alvás, sokáig kimaradás házasság előtt! Nincs összeköltözés sem. Akárhányszor találkoztunk Rocióval és a mamájával, indulás előtt megáldotta, keresztet vetett rá, és óvó-féltő tekintettel engedte csak el velünk kirándulni vagy vacsizni mondjuk. Az ifjú pár tehát sosem lakott még együtt az esküvő előtt, úgyhogy nagy kalandra készültek!

Akárhogy is, én ámulva néztem ezt a csodás családi forgatagot, és a szívem szakadt meg Ricardo édesanyját látva, aki közel 30 éves “kisfiát” búcsúztatta pityeregve a családi fészekből kirepülés előtt. Meg persze akkor is ámultam, amikor a “kis családdal” 25-30 fő) beültünk ebédelni egy étterembe, és a kedves pincer egy azaz 1 étlapot tett a papa elé, hogy ő válasszon mindenkinek. Kultúrsokk a javából.

De térjünk vissza a mexikói lagzihoz, ami a jetlag ellenére is igazi csodaként indult útjára a Narcosból jól ismert tájakon: zöld lagúnák, girbe-gurba pálmafák közt, 27 hektáros golf-pályával, luxus hajókikötővel egy privát szigeten! Megérkeztünk a 6 csillagos Gran Isla Navidad Resortba – ami előtt azt se tudtam, hogy létezik egyáltalán 6 csillagos resort. Bármerre  néztem, a szám is tátva maradt a zöld és kék minden árnyalatátban pompázó tájtól.

Míg előkészítették a rezidenciánkat, elmentünk reggelizni és megismerhettem Rocio papáját is, aki előszeretettel, szinte tálcán kínálta Cancúnban dolgozó "kisfiát" a “magyar menyecske” figyelmébe (haha). Nos, a nap elkövetkező részéből már inkább a pálmaleveles, nádtetős koktélbár tequila-menülapjára emlékszem, meg arra, hogy ettől a perctől lettem hivatalosan is Ricardo hermanaja (ugye, emlékeztek, itt mindenki tesó, nekem meg 5 bátyám is lett hirtelen a nagy koccintgatásban)…

…másnap reggelre meg semmi bajom! Felkeléskor a “kis család" már lázban ég, a csajok öltözködnek és készülődnek. Csak én kilógok a sorból, hisz se hosszú hajam nincs, amit fésülgetni kéne, se botox, se feszesítő pakolás, se műszempillaragasztás, de még egy fűzőm sincs. Volt idő élvezni a napsütést még egy kicsit, és persze gyönyörködni a tájban. Aztán meg cseréltünk, mert mire én elkészültem, a vendégsereg vette ráérősre a dolgot.

A kikőtőben a fehér díszbe öltöztetett motorcsónakunk már várta a népet, hogy átszállítsa a másik kis szigetre, amit már említettem Nektek: ez Barra de Navidad falucska központja. A templomnál gyülekezett a násznép, én pedig azt hittem, filmforgatásba csöppentem. Mindenkin habos-babos ruha a szivárvány minden színében, a merészségről nem is beszélve (nézzétek, egész jól beleillettem az összképbe!). 3D-s műszempillák, kontyköltemények, dupla smink, rólam meg már háromszor leolvadt a máz. Vajon ők hogy csinálták…?

Templom előtt kezdik kongatni a harangot (pontosan úgy, mint mikor Esmeralda ment férjhez – a lelkem mosolyog). A szertartás olyan, mint otthon, imádságokkal, énekekkel, míg az ifjú párnak szalaggal kötötik át a kezét örök hűségük jeléül. A szertartás végén a legkisebbeket még megáldja a pap, aztán indulhat a fényképezkedés és a pózolgatás  a templom előtt. Végre irány a csónak meg a resort, ahol folytatjuk a szertartást: az anyakönyvvezető a pálmaparadicsom közepén már vár minket.

Ezt a szertartást inkább rövidre zárom. Ha hallotatok már machista anyakönyvezetőt, hát ebbe a hegyibeszédbe minden belefért. Lányok, jobb, ha tudjátok, egy feleség feladata, hogy meleg étellel várja férjét, ha pedig férjemuram haragos, csendben kell maradni, hogy elvonuljanak a viharfelhők. Tiszelni és szolgálni kell őt, ha pedig kedve szottyan, hát engedelmeskedjünk, mert ez a házasság rendje. Mondtam én, hogy szappanoperába csöppentem, ugye?

A lagziban szerencsére már Ricardo barátait hallgathattam, a lassan lemenő nap fényében, a homokban kör alakú, hófehér díszítésû asztalokkal és pálmafákkal körülvéve. Többnyire cumbia szólt, felváltva ranchero zenével, amit egyszerűen imádtam. Ricardóék nem is a násznépben ültek, hanem számomra furcsa mód ketten középen, a színpaddal szemben, ahonnan jól belátták a népes családot.

Közben a levesből egy egész rákocska vigyorog rám a tányéromból, míg a körülöttünk futkározó gyerekek szintén rákokat gyűjtenek – a homokból. Ó anyám, ezt kár volt felfedeznem, ugyanis a homok tele van aprócska, és nem is anyira aprócska homoki rákkal, ami a “mezitlábazásomnak” nem tett túl jót. Amúgy vicces, de az egész násznép fehér-arany gumipapucsot kapott a lagzira, hogy ne az aranytopánkánkban mászkáljunk a homokban…

Zajlik a vacsora, a dj keveri a zenét (cumbia, ranchero felváltva), és folyik a töménytelen mennyiségû tequila. Majd észreveszem, hogy Rocio és Ricardo sehol. Szépen lesétálunk a laguna partra, közben telihold (naná!) és megjelenik az ifjú pár is egy úszó szigeten fénycsóvával megvilágítva. Kezdődjék hát a násztánc, tûzijáték on! Én meg nem tudok mit kezdeni az érzelemtöltettel, pont így képzeltem el egy álomlagzit, csak a cukormázból lett volna egy kicsit kevesebb.

Folytatódjék hát a mulatság! Táncba visznek engem is, ropjuk a cumbiát (én szorgalmasan probálkozom…) éjfélig. És ekkor megjelenik a meglepetés mariachi. Szól az Hermoso Cariño, érzelmi hullámvasút újra, lelkem röpdös, kicsi szívem facsarodik, örömkönnyek csorognak az arcomon. Leírhatatlan boldogságot érzek, hogy ennek a csodának részese lehetek, pontosan úgy, ahogy gyerekkoromomban álmodoztam…