„Amikor megpillantjuk a Santiago táblát, már tudom, hogy nincs visszaút” − Édua útja, utolsó rész

Csak mentünk és mentünk előre a tömegben. Olyanok voltunk, mint egy sereg, akik el akarják foglalni Santiagót. Akik töretlenül törnek előre, hogy elérjék a célt és megváltást, nyugalmat kapjanak. Egy voltam közülük. Beolvadva a nagy egészbe. Együtt mozogva, lépve, egy célért egy óriási szívvel.

Dél után kezdtünk egy kicsit megéhezni és a figyelmünket egy zarándokmenüs hely felkutatására fordítottuk. Hamarosan sikerült is találni egyet és boldogan ültünk le pihenni és ebédelni. A lábam megint egyre jobban fájt. Kezdett múlni a fájdalomcsillapító hatása, és sajnos a napi limitemet is túlléptem szóval tudtam, hogy mostantól egy keservesebb és fájdalmasabb szakasz következik.

Már elhagytuk a fél távot, ahol a reggel felállított szigorú szabályok szerint meg kellett volna állnunk. Talán Szabolcs is látta bennem az erőt ma, így nem erősködött, hogy pihenjünk meg. Még 17 kilométer van vissza és végre beléphetünk Santiagóba. A tempóm sajnos egyre rosszabb, de fél 8-kor kezdődik egy zarándokoknak szóló mise, amin mindenképpen szeretnék ott lenni.

Másfél órát ücsörögtünk az étterembe aztán erőt véve magunkon (vagy csak magamon) tovább indultunk. Már 3 óra körül járt az idő. A tömeg szertefoszlott. Mindenki megállt pihenni egy albergue-ben, vagy már szinte Santiagónál járt. Csak ketten kullogtunk az úton néha-néha egy-egy kósza zarándokba botolva. Hihetetlen volt, hogy az iménti tömegnek hűlt helye. De egyben jó is volt újra érezni ezt a nyugalmat. A csendet. A békét. A természetet. Eszembe jutott miért is választottam az Északi-utat a Francia helyett…

Egy mogyoróbokornál ráadásul el is időztünk még egy kicsit, mert Szabolcs megígérte, hogy farag nekem sétabotot emlékbe, ne vegyek a boltban. A mogyoróbokor ága pedig elmondása szerint pont tökéletesen megfelel erre a célra.

Érdekes érzés közeledni a cél felé és érezni belül ezt a megmagyarázhatatlan izgalmat. Egy kis jóleső gyomorgörcsöt, amiben benne van az öröm, a bánat, a siker, a boldogság és még rengeteg vegyes érzelem, amit talán nem is ismerek.

Már csak 5 kilométer. Több, mint 800-at sétáltam eddig… elenyésző, ami hátra van. Rémült vagyok. Mindjárt vége. Nem akarom, hogy így legyen. Begörcsölt a lábam. A másik. Alig bírok lépni. Meg akarok érkezni, de a testem tiltakozik. Félek. Vajon mi lesz ezután? Szabolcs magnézium tablettát itat velem, hogy kibírjam még ezt a picit. Nem tudom tovább tolni a megérkezést. Igazság szerint már vágyom is rá. Vagy mégsem? Mit akarok?

Kétségbe estem, még nem érzem készen magam, nem vagyok jól, nem változott meg minden. Még sok-sok pozitív impulzusra van szükségem, sok-sok csodás emberre… és sok-sok időre, amit nem otthon töltök. Na igen, ez az. A legbensőbb félelmem, amit egész úton próbáltam elnyomni magamban. Mi van akkor ha csak itt kezd javulni az életem? Mi van akkor, ha hazaérve minden a régi lesz és én visszazuhanok a kis gödrömbe?

Nagyon lassan ballagunk Santiago felé. A messzeségben már látni lehet a várost. Közel vagyunk. Túl közel. Véget ért az álom. Amikor leérünk a hegyről hirtelen a város közepén találjuk magunkat. Rálépünk a járdára és elindulunk befelé. A zene szól a fülembe. George Ezra: Budapest. Eszembe jut a tánc az esőben. Az első napok. Vissza akarok menni. Elölről akarom kezdeni. Újra végigjárni, észrevenni, ami kimaradt.

Rettegek. Az arcomon mosoly és öröm a szívemben szomorúság lakozik. Amikor megpillantjuk a Santiago táblát, már tudom, hogy nincs visszaút. Itt vagyunk. Megérkeztünk. George Ezra újra és újra felcsendül a fülemben. Nem akarok elszakadni ettől a számtól, az érzéstől, a kezdetektől, az úttól. Fél 7 van. Gyorsan szállást kell találnunk, hogy odaérjünk a misére. Szabolcs egy magyar lánnyal beszél telefonon, aki pár napja ért ide. Ajánl egy hatalmas szállást egy monostorban. Tökéletes.

A lábam már borzalmasan fáj, minden lépés nehéz. Számolom vissza a métereket. Szerencsénkre még így este is van hely. Gyorsan lepakolunk, fürdeni ráér később is. Átöltözünk, bezárjuk a táskát és ugyan rohanásnak nem nevezhető, de a tőlem telhető leggyorsabb tempóban elindulunk a katedrálishoz.

10 percünk van a mise kezdetéig. Mindjárt megpillantom. Hihetetlen érzés. Itt vagyunk. Santiago de Compostela. Itt vagyunk! 847 kilométer séta után. Itt állok a katedrális előtt és lerogyok a földre, muszáj magamhoz ölelnem, muszáj éreznem. Hihetetlenül boldog vagyok. Megcsináltam. Önmagamért. Sikerült. Legyőztem magam. Felszabadulok. A megerőltetés, a fáradtság és a hála hirtelen sírásban tör ki belőlem. Alig hiszem el, de tényleg sikerült.

Harangoznak, a mise elkezdődött, de mi egyszerűen nem találjuk a bejáratot. Kérdezgetünk jobbra-balra mire kiderül, hogy hátulról kell bemenni a felújítás miatt. A padokhoz már nem lehet odamenni de a folyosó közepén állunk a T alakú térben. Elcsendesedem. Melegséget érzek legbelül. Hálát. Nem értem mit mondanak.

Az egész spanyolul folyik, de a béke veled rész hirtelen egyszerre érthetően hangzik. Oldalra fordulok köszönteni a mellettem állót. De ő nem kezet fog velem, hanem hirtelen megölel. Ennyi volt. Megint sírok. Ő is, én is. Minden érzelem a felszínre tör. Az idegen bácsi csak ölel tovább és megsimogatja a fejem. Egyszerűen nem bírom abbahagyni a sírást. Itt vagyok!

Sosem voltam vallásos. Nem azt mondom, hogy nem hiszek. Csak egyszerűen nem tetszik ez a rendszer. Sok. Hivalkodó. Én máshogy hiszek. Vagy másban. Nem tudom. De itt, most viszont érzem. Tudom, hogy a mélyen legbelül eltemetett hitem végig segített az úton. Hálás vagyok. Valaki vigyázott rám. Talán Istennek hívom. Talán nem. Nem is számít igazán.

Késztetést érzek, hogy beálljak a sorba és áldozni menjek. Közben eszembe jutnak a bűneim. Bocsánatot kérek. Új életet. Erőt a további harchoz a hátralévő napokhoz, évekhez. Szeretném, ha magamnak is meg tudnék bocsátani végre. Amikor a paphoz érek még mindig potyognak a könnyeim. Ő elmosolyodik, a kezembe teszi az ostyát, miközben megszorítja a kezem. A mosolyától és az érintéstől megkönnyebbülök. Szabad vagyok. Végre szabad vagyok.