El Camino, a bakancslistás szerelem

Zsófival tavaly áprilisban ismerkedtem meg, ő akkor hallott először az Útról. Én öt-hat éve már, hogy először kedvet kaptam hozzá, ugyanis akkoriban egy huszonéves rokonom végigment rajta. Egy európai tanulmányúton jött az ötlet, hogy csináljuk végig. Már az első beszélgetések során kiderült, hogy mindketten megszállott utazók vagyunk.

Hazatérve igyekeztünk mindenhova gyalog menni, konditerembe és túrázni jártunk. Májusban már a repülőjegyeket foglaltuk Madridba. A felszerelést szép sorjában szereztük be. Annyi túrabakancsot és hátizsákot néztünk meg akkoriban a különböző szaküzletekben, hogy pár hét alatt komoly szakértőkké váltunk. Az egészet sikerült egy hónap alatt megszerveznünk.

Sok kérdés, egy Út

Számtalan blogot és könyvet olvastunk a témában, mégsem tudtuk, pontosan mire is vállalkozunk. Olyan jól esően fogalmunk sem volt, hogy hol fogunk aludni mit fogunk enni, kikkel fogunk találkozni az út során. Egyetlen dologban voltunk biztosak, hogy mennünk kell.

A gépünk június végén szállt le Madridba. Éjfél körül érkeztünk meg. Az olcsó repülőjegy kiválasztásánál nem törődtünk a csatlakozási idővel, így tíz órát váratunk a Saint Jean Pied de Portba tartó buszra a reptéren.  Úgy voltunk vele, hogy már ez is hozzátartozik az utunkhoz. Először a feladott poggyász (túrabotot, bicska stb.) miatt aggódtunk, de miután meglett, több váratlan dologgal is szembesülnünk kellett. A repteret éppen felújították, és nagy örömünkre a munkások még hajnalban is dolgoztak. A táskánk súlya alatt pedig alig bírtunk felállni a reptéri székből, úgy meg volt pakolva. Jól kezdődik a túra, gondoltuk. kénytelenek voltunk kidobálni egy-két krémet és piperecuccot.

Gondolatok az Útról

„A Zarándokút tesz zarándokká. A Santiagoba vezető zarándokút nem csupán végigjárandó útszakasz, hogy valahova elérhessünk, se nem egy jutalmat érdemlő megpróbáltatás. A Santiagóba vezető zarándokút egyszerre hasonlat és valóság, mert a napi szakaszok idején és egész életed során kívülről és belülről egyszerre ér el hozzád, amikor engeded, hogy áthasson, alakítson és megváltoztasson.”

A Pireneusok felé

Az El Caminónak több útvonala is van. Mi a klasszikus francia utat jártuk végig Saint Jean Pied de Porttól Santiago de Composteláig. Sokan Barcelonából vagy Párizsból indulnak el vonattal a francia-spanyol határig. Nekünk a madridi reptéren az ALSA spanyol busztársaság buszait kellett keresnünk. A jegyünket nagyon egyszerűen, automatából vettük meg. Nyolc órás út után, két átszállással (Madrid – Pamplona; Pamplona – Saint Jean Pied de Port) érkeztünk meg a francia-spanyol határhoz, Saint Jeanba. A buszon szinte csak zarándokok utaztak, tudtuk: jó helyen járunk.

Azonban mikor leszálltunk a buszról, fogalmunk sem volt, hol van a zarándokiroda, vagy hogyan is kéne szállást foglalnunk. Egy kis bolyongás után megtaláltuk az irodát, kiváltottuk a zarándokútlevelünket, és megkaptuk a szálláslistát meg a szintrajzokat. Magyarok mindenhol vannak – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy már az irodában is találkoztunk egy magyar lánnyal. Stella már korábban megjárta az El Camino  Burgostól Santiagóig tartó szakaszát. Segítségével könnyen sikerült szállást találnunk az első éjszakára.

Eredetileg negyven naposra terveztük az utunkat, de később rájöttünk, hogy harminc nap is elég ahhoz, hogy teljesítsük a távot – mint látni fogjuk, ebből sikerült lefaragnunk még egy napot. A napi távok meghatározásában egy alkalmazás volt a segítségünkre (Camino Pilgrim – Frances; Google Áruház, én androidos telefonon használtam – jó szívvel ajánlom mindenkinek). Beírjuk, hogy mennyi idő alatt akarjuk teljesíteni az utat, az app pedig megadja, hogy egy nap hány kilométert kell mennünk. Átlagosan 25-30 kilométert sétáltunk. Természetesen voltak olyan napok is, amikor csak 15-18 km-t, de megesett, hogy 40-50-et is megtettünk. Térképet egyszer sem kellett használnunk, az útvonal kiválóan ki van jelölve, sárga nyilakkal, fésűkagylókkal, graffitikkel.

A bikák városában

Harmadik nap érkeztünk meg Pamplonába, ahol az Iglesia de Jesus y Maria templomban kialakított és felújított zarándokszálláson aludtunk. Már csak pár nap volt hátra a híres San Fermín-fesztiválig. A város már tele volt turistával, és minden bolt piros-fehérbe volt öltöztetve. Zubiriből indultunk aznap, és Pamplona felé Zabaldikában meglátogattunk még egy kis templomot is. Kis kitérőt kellett tennünk hozzá, de mindenképpen megérte. A templomban találkoztunk egy szerzetes nővérrel – kiválóan tudott angolul és elmesélte, hogy nagyon jól ismeri Budapestet. Tőle kaptuk a zarándokokról szóló könyvecskét, melyből az idézetek származnak.

Pamplona után egy kis hegymenet várt ránk, de miután átkeltünk a Pireneusokon, nem igazán volt félnivalónk. Az Alto del Perdón hegycsúcsra felérve gyönyörű kilátásunk nyílt Pamplonára és az előttünk álló útra is. Jó néhány szélerőművet is láttunk, elvégre Don Quijote hazájában járunk. Az Alto del Perdón tetején található a Camino egyik emblematikus pontja: a fenti képen látható, fémből készült zarándokemlékmű.

Utunk során igyekeztünk minden pillanatot teljesen átélni. Minden alkalmat megragadtunk arra, hogy megcsodáljuk a körülöttünk lévő természetet. Gyönyörű mezők és rétek szegélyezték utunkat. Élveztük, hogy bárhol megállhatunk pihenni, nem kell rohannunk és csak gyönyörködtünk a táj nyújtotta szépségekben.

Zarándokok közössége

Az úton könnyű ismerkedni, az emberek nagyon nyitottak, mosolygósak, barátságosak. Egy cél vezérel mindenkit, segítjük egymást, amiben csak lehet. Többször kerültünk olyan helyzetbe, hogy csak egy pillanatra álltunk meg pihenni, a külföldi zarándokok pedig rögtön megkérdezték, jól vagyunk-e, nincs-e szükségünk gyógyszerre, segítségre. Meglepően sok magyarral találkoztunk az úton, de spanyolok, olaszok, brazilok, japánok és koreaiak is szép számmal gyalogoltak Santiagóba. Olyan is előfordult, hogy egy négyszemélyes hálóterembe pont egy magyar lány került mellénk.

Bizonyos idő után kialakul egy megszokott „túracsapat” akikkel napról napra találkozik az ember. Volt, akivel sose beszéltünk, de mindig összemosolyogtunk, ha találkoztunk. Jó érzés volt tudni, hogy hetek óta ugyanazon megyünk keresztül – egy kicsit olyan, mintha már ismernénk a másikat. Tudtuk, mikor fekszenek le aludni, mikor kelnek, mikor indulnak, milyen a tempójuk. Akkor is rengeteg embert ismerhetsz meg az út által, ha nem is ez az elsődleges célod. Talán ez is a zarándoklat lényege.

A fenti kép Carrión de los Condesben készült, ahol egy egyházi szálláson aludtunk. Érkezéskor frissítővel és sárgadinnyével vártak minket a nővérek, a délutáni pihenés után pedig közös énekléssel és meséléssel töltöttük az időt. Mindenkinek be kellett mutatkoznia, elmondania, honnan jött, és miért járja az El Caminót. A Zsófi mellett álló hölgy még régebben ment végig az úton, de azt mondta, annyira tetszett neki a nővérek szállása, hogy évek múltán visszajött önkénteskedni. A lehetőség minden zarándoknak adott, a nővérek bárkit szívesen látnak, aki segíteni szeretné a munkájukat.

Zabaldikai ÚTravaló

„A Zarándokút testvérré tesz. Bármilyen kevés is az, amivel elindultál, késznek kell lenned arra, hogy megoszd, mert, ha egyedül indultál is útnak, társakra fogsz találni. A Zarándokút közösséget teremt: egymást köszöntő, a másik útja iránt érdeklődő, beszélgetésbe elegyedő, megosztásra kész emberek közösségét.”

Mindennapi-rend

Szinte minden napunk ugyanúgy indult. Hat órakor ébresztő, mosakodás, cuccok elpakolása, aztán hét körül indulás. Elsőnek mindig nyitva tartó boltot és reggelit vadásztunk magunknak (hacsak előző este nem vásároltunk valamit).  Az úton szerencsére mindenfelé rengeteg kisbolt (supermercado) van. Általában bagettet, felvágottat vettünk magunknak, és az út szélén fogyasztottuk el. Olyan kiadósak voltak ezek a reggelik, hogy utánuk 2-3 órán át nem is nagyon volt szükségünk másra.

A szállás elfoglalása után egy kis konzervet vagy egy meleg levest ettünk. A késői ebéd után várt ránk a jól megérdemelt délutáni pihenés – aludtunk egy-két órát az albergué-ben. Az úton mindent szerettünk volna megnézni, így délután, estefele minden várost felfedeztünk egy kicsit, ahol épp megszálltunk. Az otthoniak csak kinevettek, amikor meséltük nekik, hogy megyünk kicsit sétálni, körülnézünk a városban. Nem tudták, honnan van ennyi energiánk az egész napos gyaloglás után. De mi úgy voltunk vele: lehet, soha többet nem térünk vissza erre a helyre, tehát most kell megnéznünk.

Zabaldikai ÚTravaló

„A zarándokút igényeket támaszt: napkelte előtt fel kell kelni a fáradtság és a vízhólyagok ellenére is, az éjszakában kell gyalogolni a napkelte felé, ahogyan a nap születik, pihenni kell, hogy tovább lehessen menni.”

Nagyvárosok, kis falvak

Burgosba érkezésünk előtt egy kis faluban, Agésban aludtunk. Induláskor nagyon hideg volt odakint, mintha ősz lett volna, a szél is erősen fújt, így aznap rétegesen öltöztünk fel. Nagyon éhesek voltunk, de a faluban nem volt egyetlen bolt sem, ezért kipróbáltuk a szállás a reggelijét: tonhalas zöldséges pitét és forró teát kínáltak. Burgost már az első kilométerek után megpillantottuk a távolban – nagyon közelinek tűnt, de tudtuk, hogy még jó 24 km áll előttünk. Az út több kis falun keresztül vezetett a nagyvárosba.

Ugyanis Burgos caminós viszonylatban nagyvárosnak számít. Biztosak voltunk, hogy találunk benne nagy supermercadó-t és éttermet is. Aznap nagyon sokat gyalogoltunk az autópálya mellett – ez nem volt különösebben szép. A városhoz közeledve azonban pozitív látvány fogadott minket: rengeteg bárral, bolttal, emberekkel teli, nyüzsgő terekkel találkoztunk az albergué-hez vezető utunkon. Mint minden városban, az albergue municipal itt is a város szívében, a templom mellett helyezkedik el. Az albergué-nk ablakából gyönyörű kilátás nyílt a képen is látható burgosi Szűz Mária-katedrálisra.

A nagyvárosi nyüzsgésből utunk gyakran vezetett szinte alig lakott falvakba. Hontanas épp ilyen falucska volt egy 32 km-es szakasz végén. Sehol egy bolt, sehol egy étterem.  A Hontanasba vezető utón sehol nem találtunk árnyékot, végig a tűző napon sétáltunk a búzatáblák között. Saját készítésű vacsoránkat kellemesebbé tette, hogy csatlakozott hozzánk Artúr, egy magyar zarándok srác is. Később még néhányszor összefutottunk az úton.

A zarándok ereje

A zarándok gyakran tekint vissza az eddig megtett útra. Ezt tényleg meg tudtam csinálni? Ezernyi emlék, barátok és a nehezen megtett kilométerek. Ezek a zarándoklat legmeghatóbb pillanatai.

Mikor előretekintesz, látod magad előtt a kanyargó utat és tudod, hogy képes leszel rá. Nincs előtted akadály. Egy eltökélt zarándokot semmi sem állíthat meg, legyen az fájdalmas vízhólyag, térdgyilkos ereszkedő vagy túrabotot nem kímélő emelkedő. Mert a zarándok egyik leghűségesebb társa a túrabotja. Sokan a vallásból merítenek erőt, vallási okokból indulnak el a Caminón. Mi pusztán kalandvágyból vágtunk bele a nagy útba, de végül bennünket is átjárt az út szelleme és spiritualitása.

Megkísérelni a lehetetlent

Egy újabb nagyváros állt előttünk. León a maga 131 ezer lakosával a Camino egyik legnagyobb települése. Burgosi szállásunkból kiindulva itt is arra számítottunk, hogy a gyönyörű katedrális mellett, egy felújított állami albergué-ben alhatunk majd. A szálló csakugyan közel volt, viszont az ágy és a fürdő is hagyott maga után némi kívánnivalót. A városi élet azonban annál pezsgőbb volt: a nyári időszakban rengeteg turista keresi fel Leónt. A délutáni órákban kiültünk pár sörrel a katedrális elé, és csak csodáltuk az elénk táruló látványt. A lenti kép napkelte után készült, nem sokkal indulásunk után.

Sokan kérdezték itthon, hogy egyszer sem tévedtünk-e el. Mint az a fenti képen is látható, úton-útfélen ott voltak a jelzések. Sárga kagyló, sárga nyíl, ha pedig ezeket nem láttuk, graffitik segítették a tájékozódásunkat. Eltévedni szinte lehetetlen, nekünk még is sikerült. Egyszer majdnem felkavarodtunk az autópályára – egy kedves pár fel is akart minket venni az autójával: látták rajtunk, hogy eltévedtünk.

Akkor válsz igazán zarándokká, amikor már nem „Jó utat!” kívánsz az úton lévőknek, hanem mindenkinek csak annyit mondasz: „¡Buen Camino!”. Ezzel kelsz, és ezzel fekszel. Mi már hazafelé Madridban is így köszöntünk mindenkinek: „¡Buen Camino!”

Leteszünk minden gondot

A Cruz de Ferro a Camino egyik legemblematikusabb pontja. Az egyik legjobban várt állomás az úton. A zarándokok még a Pireneusokon átkelve vesznek magukhoz egy követ, ami a gondjaikat szimbolizálja. A követ végig maguknál tartják, és így cipelik gondjaikat, melyektől a vas keresztnél válnak meg. A dombhoz érve, melyen a kereszt található, mi is megpihentünk egy kicsit, és átgondoltuk a mögöttünk lévő utat, és pozitívan tekintettünk a még előttünk álló akadályokra.

Ezek azok a pillanatok, melyekért érdemes legyalogolni a 800 km-t. Az a nyugalom és szabadságérzés, ami a hegytetőről letekintve eltölti az embert, még ma is pozitív energiával tud eltölteni minket. Mikor ott ültünk a hegygerincen, és gyümölcsöt falatoztunk a szakadék felett, megértettük, hogy miért is mondják, hogy a Camino felszabadít.

Véletlenek márpedig…

Santiagóba véletlenül érkeztünk meg. Mint már említettem, úgy számoltuk, hogy 30 nap alatt érjük majd el Szent Jakab sírját. Az utolsó előtti napig sikerült is tartanunk a ritmust. Kiszámoltuk, hogy még 50 km van hátra a célig. Ezt a távot két részletben akartuk megtenni, hogy kipihenten érkezzünk meg Santiago de Compostelába. De a véletlen közbeszólt – az előre betervezett szállást nem találtuk a helyén: a hely ott volt ugyan, de egy árva lelket sem találtunk benne. Így hát muszáj volt tovább mennünk. Ezzel az aznap megtett táv 50 kilométerre nőtt. Délután hat óra körül érkeztünk meg Santiagoba. Utólag rájöttünk: ennek így kellett történnie. Mivel a tervezettnél hamarabb értünk célt, több napot tölthettünk el a csodás városban.

A katedrálist elérve semmi másra nem tudtunk gondolni, csak arra, hogy igen, megcsináltuk, végigsétáltuk a 800 km-t. Saját erőnkből, a saját lábunkon. Ledobtuk a hátizsákunkat, és csak gyönyörködtünk a katedrális szépségében. Az oklevelünket egy irodában vehettük át a zarándokigazolványunk felmutatásával. Rég dédelgetett álmom teljesült ezzel, és sikerült kipipálnunk egy tételt a bakancslistánkról is.

A világ végéig és vissza

Budapestre szóló repülőjegyünket körülbelül két héttel Santiago előtt vettük meg, így még maradt pár napunk a pihenésre. Mindenképpen szerettünk volna eljutni a „világ végére”, a Finisterre-fokhoz. Mivel az idő szűkössége miatt ezt gyalog nem fért bele, busszal kellett mennünk. Nagy szerencsénkre a kezünkbe akadt egy szórólap egy rövid buszos körutazásról. Valamivel több, mint 10 ezer forintért elvittek minket Muxiába, Fisterrára, az Ezaro-vízeséshez és a helyi kikötőbe is. Kicsit több pénzért tettük meg ezt a rövid körutat, mintha csak Fisterrába mentünk volna el menetrend szerinti busszal. Fisterrán a 0-s kilométerkőnél fotózkodtunk, az óceán partján pedig elégettük zoknijainkat – így szabadultunk meg rituálisan az út porától.

Érdemes megjegyezni

Hátizsákunk súlya 10%-a legyen testsúlyunknak – tartja az örök érvényű „elcaminós” mondás. Mi tartottuk is magunkat ehhez: Zsófi táskája kb. 6-7 kg-ot nyomott, míg az enyém 7-8 kg volt. Vittem magammal 3 rövidnadrágot (az egyik lecipzározható szárú), 5 pólót, két cipőt (az egyik felesleges volt), egy papucsot, egy kicsire összetekerhető, gyorsan száradó törölközőt, egy pulóvert, 3 pár zoknit, 4 db alsót, piperecuccokat, gyógyszereket, bicskát, fejlámpát, sapkát, nyaksálat, napszemüveget, túrabotokat, hálózsákot és két kulacsot. Amatőr fotós révén magammal cipeltem a DSLR-kamerámat és két objektívet is – állványt csak a poggyász miatt nem vittem. Végül már az út előtt is tudtuk, és bebizonyosodott, hogy a legfontosabb a cipő, a zokni és a hátizsák helyes kiválasztása. Addig kell menni még meg nem találjuk a legkényelmesebbet, hiszen a zarándoknak egy hónapon keresztül minden nap abban kell sétálnia.

Zabaldikai ÚTravaló

„A zarándokút egyszerűbbé tesz: minél könnyebb a zsákod, annál kevésbé görnyeszti a hátad és annál inkább megtapasztalod, hogy milyen kevés is elegendő az élethez.”

Az élmény velünk marad

Életünk egyik legjobb döntését hoztuk meg azzal, hogy elindulunk az El Caminón. Életre szóló élménnyel gazdagodtunk, rengeteg embert ismertünk meg, új helyeket fedeztünk fel, megszoktuk az állandó izomlázat és kicsit talán feszegettük a saját határainkat is. Hétköznapi pörgés során meg-meg állunk egy pillanatra, hogy visszagondoljunk az Utunkra, és ilyenkor megmagyarázhatatlan boldogság járja át a szívünket.

Zabaldikai zárógondolat

„Boldog vagy, zarándok, mert felismerted, hogy a valódi camino akkor kezdődik, amikor véget ér.”