Mesebeli utazás a maja piramisok nyomában

Teotihuacánt magunk mögött hagyva egy újabb maja város, Palenque felé igyekszünk. De előtte teszünk egy kis kitérőt és a síkságról a magasabb fennsík felé visz utunk, a 2100 méter magasan fekvő San Cristóbal de las Casasba. A körülbelül 100 ezer lelket számláló városban kristálytiszta a levegő, szikrázik a napsütés, árnyékban viszont meglehetősen hűvös van. Gyönyörű katolikus templom és színes szőtteseket, ruhákat, használati tárgyakat kínáló piacra lelünk. A főtéren a városi hivatal előtt fiatal és idősebb indián asszonyokból álló sor tekergőzik; a havi segélyükért állnak sorba fásultan, ám türelmesen. Éjjel rettentően fáztunk, de másnapi buszutunk Palenquébe vezet, ahol már tengerszint feletti 80 méteres magasság és kellemes nyáridő, 30 fok vár bennünket.

Palenque városát az i.sz. VII. században építették. A város kulturális és építészeti értelemben az i. sz. 615 és 800 közötti időszakban érte el virágkorát. Az egykor 15 négyzetkilométer területű Palenque romjainak nagy része még ma is feltáratlan. Kiemelt szerepét az adja, hogy az eddig restaurált szertartási központ (a Palota, a Feliratok temploma, a Kereszt temploma, a Leveles kereszt temploma és a Naptemplom – az ún. Főcsoport épületegyüttes) romjai között találtak rá a maja művészet eddig feltárt legjelentősebb alkotásaira, és a maja írásbeliség leghosszabb szövegemlékére.

Az ősi maja városban található legjelentősebb épületeket kívülről hieroglif feliratok borítják, melyeket csak nemrégiben sikerült dekódolni, s ezek ismeretében már van esély arra, hogy a tudósok megfejtsék a Palenque és lakóinak történelmét korábban körüllengő rejtélyek jelentős hányadát. 835-ben a város elnéptelenedett és fokozatosan benőtte az őserdő. A város elnéptelenedésére többféle magyarázat született. Kezdetben azt feltételezték, hogy a túlnépesedés és az aszály miatt élelmiszerhiány alakult ki. Újabban az elfogadott nézet az, hogy a paraszti tömegek fellázadtak a papi osztály ellen, mert elfogadhatatlannak tartották azok előjogait és az emberáldozatokat. A terület 1520-ban a spanyol birodalom uralma alá került.

Pár nap tengerparti pihenő után a következő piramis felfedezése a cél: Chichén Itzá, amely a Yucatán-félsziget északi részén helyezkedik el. Az 500 körül épült maja várost a 10. században a toltékok elfoglalták, majd a harci szövetségre lépő két nép katonai vezetői a maja-tolték birodalom fővárosává tették. A toltékok honosították meg Kukulkán – a tollas kígyóisten – tiszteletét, harci szokásaikat és az emberáldozat rítusát, amelynek jeleit a város ma is magán viseli. Chichén Itzá a két nép kultúrájának és művészetének találkozási pontja.

Quetzalcóatl

(magyarul: Tollaskígyó, a majáknál Kukulkán), az azték mitológiában a tudás és tanulás istene. Megjelenési formája a természet erejét szimbolizálta: az összetekeredett tollas kígyó felemelkedik a földről, farka vizet ér, vihart és port kavar, mielőtt esőt hozna. Ő volt az emberiség teremtője, továbbá a keleti égtáj ura, egy megjelenése pedig a hajnalcsillag volt. Ő állt a Nappal a legközelebbi kapcsolatban; neki köszönték az aztékok a tudományokat, a jó erkölcsöt, a bölcs törvényeket. Ő nem kívánt emberáldozatokat, oltárára virágokat és gyümölcsöket hordtak. A legenda szerint csodatételei miatt nem fért össze a többi istennel, ezért távoznia kellett közülük és keletre menekült. Az aztékok sokáig visszavárták, de mivel nem akarták elveszíteni a többi isten kegyeit, inkább nekik hódoltak. Korábban valószínűleg a tolték mitológia főistene lehetett; tiszteletét tőlük vették át az aztékok.

A száműzetés mítosza egyes elképzelések szerint onnan ered, hogy a toltékok egyik királya maga is felvette a Quetzalcóatl nevet és akkor még senki sem sejtette, hogy ezzel egy félezer évvel későbbi birodalom bukásához járul hozzá. A jóságos uralkodót ugyanis papjai elűzték és ő híveivel elhajózott kígyótutaján kelet felé, de megígérte, hogy egy napon visszatér. A hódító spanyolok alapvetően azért ütköztek viszonylag kevés ellenállásba, mert az aztékok babonás félelemmel hitték, hogy a Tollaskígyó tért vissza, hogy visszakövetelje trónját – és egyúttal azt is, hogy elérkezett a világ ötödik korszakának vége. Az aztékok, ezért hihették Hernán Cortés spanyol csapatának 1519-es érkezésekor, hogy Quetzálcoatl tért vissza száműzetéséből, ahogyan ígérte. Ezért gyakran ábrázolták a Tollaskígyót szakállas, fehér bőrű embernek.

Korai feljegyzések szerint Chichén Itzá városát a maják alapították 435 és 455 között, majd mintegy 200 évvel később, 682-690 körül, a várost tápláló cenoték kiszáradása miatt elhagyták. A természetes kutak újratöltődése után a város korábban elvándorolt lakói visszaköltöztek és 879-től ismét fejlődésnek indult. Az itt épült maja templomváros kiterjedése körülbelül egy kilométer volt; lakói kizárólag maja főpapok és magas funkcionáriusok voltak. Az alacsonyabb rangú hivatalnokok és földművesek a város körüli síkságot népesítették be és innen látták el a városlakókat.

Az istenek a toltékok képzeletében vérszomjas zsarnokok voltak – hitük szerint a Napot állandóan emberi vérrel kellett táplálni, hogy a halál föld alatti házából hajnalonként fölemelkedjen. Az áldozatszerzés kényszere állandó háborút eredményezett, amelyben megfelelő számú foglyot kellett ejteni. A tolték művészet megdöbbentő, sokak számára rettenetes, hiszen állandó vérontásról tanúskodik. Épületeiket harci események, emberszívet lakmározó sasok képeivel, szörnyekkel és kígyó-madár-jaguártestű fantáziaállatok alakjaival díszítették.

Chichén Itzá legimpozánsabb épülete a spanyol hódítók által El Castillónak nevezett és Kukulkán tollas kígyóisten tiszteletére emelt piramistemplom. A pontosan észak-dél-kelet-nyugati tájolású, hatalmas, kilenc teraszra tagolódó, négyzetes kőtemplom 55 méter magas. Minden oldalán 91-91 lépcsőfok – mindösszesen 365 (!) – vezet fel a tetőn álló szentélyhez, ahol a legyőzött ellenség szívét kivágva mutattak be győzelmi áldozatot. A templom különlegessége a tavaszi és őszi napéjegyenlőség idején feltáruló tünemény: a kelő és nyugvó Nap sugarai által vetett árnyékok egy, a templomból előkúszó kígyó alakját elevenítik meg; a fejet és a farkat a piramis alján és tetején kőből faragták ki.

A templom vallási, csillagászati és uralkodói célokat szolgált: a templom kilenc terasza a maja hitvilágban a halál kilenc bugyrát szimbolizálta; a külső piramis a 365 napból álló évet, a kisebb piramis szerkezete a holdnaptárat jelenítette meg. A főpiramistól jobbra ezernyi, kb. két és fél méteres, négyszögletes oszlop fogad. Az oszlopok többségét harcosok domborművei díszítik. Mellettük áll a Harcosok temploma, bemenni tilos. A teteje, a jaguárokkal díszített homlokzat a földön található, hogy megtekinthessék a látogatók.

El Caracol – a Csiga négyszögletes platón álló hengeres épület egy, a gömbkupolához felvezető csigalépcsővel, amely egy obszervatórium volt. A háromszintes épület csillagmegfigyelő helyiségének ajtajai és ablakai úgy helyezkedtek el, hogy látni lehetett a Vénuszt és a naplementét. A maják a folyosót megvilágító napsugár szögét használták fel arra, hogy megállapítsák a napéjegyenlőségek időpontját. Az El Caracol sarkainál hatalmas, vízzel telt kőedényeket helyeztek el. A víz felszínén visszatükröződő csillagképeket megfigyelve finomították összetett, rendkívül pontos naptári rendszerüket.

Következő helyszín a tulumi piramis, ami közvetlenül a tenger partján épült, és a majáknak kikötőként is szolgált. A tulumi romoktól 10 percnyi sétára szállunk meg a tengerparton, hogy a gyönyörű, fehér homokos parton hajladozó pálmafák árnyékában pihenjük ki a felfedezések fáradalmait. Kör alakú faházacskában hűsölünk, körbevéve lehullott kókuszdiókkal. Hamarosan beesteledik, és miközben a morajló tenger andalít bennünket, az égen szinte karnyújtásnyira csillagok milliói szikráznak felettünk − akár a maja csillagkutatóknak.

A szöveget írta és a fotókat készítette: Vámos Róbert.