A zarándokok világítótornya − Magyaros vendégszeretet a Caminón (interjú)

KT: Kezdjük a végén! Mit csinálsz, hol vagy most? Hogy telnek a mindennapjaid Spanyolországban?

BR: Északnyugat-Spanyolország csücskében, Muxiában élek az óceánparton, egy kis alberguét, azaz zarándokszállást vezetek a zarándokút mentén.  Nem túl nagy a szálláshely, mindössze 17 embernek tudunk szállást adni, de a Caminón megszokott tömegszállásokhoz képest viszonylag kis létszám miatt családias a hangulat. Jellemzően vegyes a zarándokok összetétele, a legfiatalabb vendégünk 11 hónapos volt, a legöregebb 82 éves. Jönnek a világ minden pontjáról, a többség Európából, sokan az USA-ból, illetve Dél-Koreából, de volt vendégünk Indiából, Venezuelából, Dél-Afrikából is.

A nyelvi különbözőség ellenére gyakoriak az éjszakába nyúló közös beszélgetések, egy-egy pohár bor melletti sztorizások. Nagyon fontos számomra, hogy mindenki otthon érezze magát, hogy személyre szabott legyen a törődés. A kis létszám lehetővé teszi a személyes kontaktust, mindenkit a keresztnevén szólítunk és igyekszünk lehetőséghez mérten segítséget nyújtani, kinek a másnapi szállásfoglalással, kinek csak egy egyszerű levélfeladással, de volt már vendégünk, akinek a sarkán nőtt óriási vízhólyagot kellett orvosolni.

KT: Ez éves és napi szintre lebontva milyen elfoglaltságot jelent?

BR: Az albergue áprilistól novemberig működik, a hét minden napján dolgozunk, közben nincs megállás. Délben nyitunk, este 11-ig várjuk a zarándokokat, frissen vetett ágyat, főzési, mosási, tisztálkodási lehetőséget biztosítunk nekik, igény esetén programokat szervezünk a környék felfedezésére. A közös esti programok ellenére másnap reggel 6 órakor már talpon kell lennünk, útba igazítani a korán távozókat, elmagyarázni, merre vezet az út Fisterra felé, vagy épp hol van a buszmegálló…

9 órára kiürül a szállás, ekkor vár ránk az ágyak áthúzása, mosás, teljes nagytakarítás, mert délben megint nyitunk és várjuk az újabb érkezőket. A többes szám nem véletlen, mert bár egyéni vállalkozóként dolgozom, a folyamatos munkát egyedül képtelenség lenne megoldani, így a munkámat a fiaim – tanulmányaik mellett – felváltva segítik, illetve főszezonban önkéntes zarándokfogadók is dolgoznak velünk.

KT: menjünk vissza a kezdetekhez: hogyan indultál el az első Caminódon?

BR: Öt évvel ezelőtt még azt sem tudtam, mi fán terem a Camino. Fogalmam sem volt, hol van, merre vezet, csak annyit, hogy valami nagyon hosszú út, ahol emberek százai gyalogolnak… Fiatal koromban rendszeresen sportoltam, azonban az évekkel teltével ellustultam. A szándék mindig ott volt, hogy változtatni kellene, jó lenne ismét sportolni valamit. Ez az elhatározás főleg ősszel lángolt fel mindig, mikor a Bécs-Budapest Szupermaraton befutóit közvetlen közelről láttam. Láttam azt is, hogy sokan vannak idősek, mozgássérültek is a verseny résztvevői között. Olyankor elszégyelltem magam, hogy lám, még ők is futnak, nekem meg semmi bajom, és mégsem.

Aztán volt egy műtétem, s míg a kórház műtőjének nem éppen barátságos előterében reszketve vártam, hogy az altatóorvos megérkezzen, rám tört a halálfélelem. Pánikba estem az altatás gondolatától is. Akkor és ott megfogadtam: ha túlélem a műtétet, lefutom a maratont. Én, aki utáltam futni. Persze hogy túléltem, és eszembe jutott a fogadalom, hogy akkor most tényleg futni kellene, vagy legalább valami nagyobb teljesítménnyel kiváltani ezt a fogadalmat.  Mondjuk azon a hosszú Caminón végiggyalogolni.

Megnéztem, hány kilométer, honnan hová vezet, mennyi idő kell rá, majd közöltem a családdal, hogy én bizony megyek a Caminóra. Ezt a döntésemet később csak megerősítette a munkahelyi, majd magánéleti problémák sorozata is. Tele volt a fejem a jövőmre vonatkozó kérdésekkel, bizonytalan voltam „a hogyan továbbal”. Úgy gondoltam, ez egy jel, hogy indulni kell, majd az Út megadja a kérdésekre a választ.  A következő évben St. Jean Pied de Portból indultam a Francia Úton.

KT: Mikor fordult meg először a fejedben: lehet, hogy ez nem egy egyszeri kaland lesz?

BR: Az Út első felében szenvedtem rendesen, fájt a csípőm, a térdem, majd a bokám, kínoztak a vízhólyagok. Esténként néztem az albergue mennyezetét, vagy a felettem lévő ágyat, és megkérdeztem magamtól, mi a fenét keresek én itt… De hát ott volt a fogadalom, a maraton helyett legalább a Caminót végig kell járnom. Kényszernek éreztem az egészet. Reggel felvettem a bakancsot, megnéztem az útikönyvben, meddig kell eljutnom az aznapra javasolt szakaszon, és csak mentem, mentem gépiesen, számoltam a megtett és hátralévő kilométereket. És közben mantraként ismételgettem a kérdéseimet, amire választ vártam volna. De nem jöttek a válaszok…

A naplómba írtam a gondolataimat, sok panaszt, mi miért nem jó, és azt is, hogy hülyének tartottam azt a holland házaspárt, akik büszkén mesélték, hogy ez már a második Caminójuk. Úristen, a második? Egyszer érjek Santiagóba, és soha többé nem indulok el. Aztán a Mesetán egyszer csak megváltozott minden. Reggel ültem az egyik kilométerkőnél és néztem a semmibe vezető utat, ahol a homályba veszve látszott valami település. Odáig kell ma eljutnom, gondoltam. Ekkor egy belső hang megkérdezte, hogy miért KELL? Itt semmit nem kell…

KT: És mi volt a következő gondolatod?

BR: Ha akarok, itt maradok az árokparton egész nap, akár itt is alhatok. Vagy elindulhatok visszafele. Vagy feladhatom az egészet és hazautazok. Mi az, hogy KELL? Ki mondja, meg mit KELL tennem? Ez az egész a saját döntésem, csak tőlem függ, mit csinálok. Akkor értettem meg, mi a Camino szabadsága. Innentől megváltozott az Úthoz való hozzáállásom, elkezdtem élvezni a gyaloglást. Rácsodálkoztam az út menti templomokra, fotóztam a virágokat, kutyát simogattam. Kezdett színesedni a korábban fekete-fehér világ.

Megálltam beszélgetni az emberekkel, úgy, hogy csak németül tudtam, meg egy kicsit olaszul, és spanyolul talán ötven szót. De valahogy nem zavart. Figyeltem a spanyol nyelv dallamosságát, próbáltam kitalálni a feliratok jelentését. Eldöntöttem, hogy ha hazatérek, elkezdek spanyolul tanulni. És míg korábban azt számolgattam, hogy mikor érek végre Santiagóba, az utolsó héten már azon voltam, hogyan lehetne még egy kicsit nyújtani az utamat, hogy tovább tartson. Beleszerettem az Útba, a spanyol nyelvbe, az országba.

A fordulópont

„Santiagóban a katedrális előtt a megérkezés öröme a távozás keserű gondolatával együtt tört rám. Rájöttem, hogy én soha többé nem akarok a közigazgatásban dolgozni, a magam ura szeretnék lenni, a megízlelt szabadságot nem akarom feladni. És itt akarok élni Spanyolországban.”

KT: Azért az még ekkor sem lehetett egyértelmű, hogy mezei zarándokból albergue-tulajdonossá válj. Milyen előzetes ismereteid voltak, amik segítettek célod elérésében?

BR: Semmi hasonló tapasztalatom nem volt. A nyelvet nem beszéltem, és sosem voltam előtte vállalkozó. Viszont volt és van hatalmas akaraterőm, kitartásom. Azt gondoltam, első és legfontosabb, hogy visszatérek Spanyolországba és megtanulom a nyelvet – nem lehet olyan nehéz, ha egyszer sok millióan beszélik. (Nevet.)  Két helyre is jelentkeztem önkéntes munkára, az egyiknél két hétre fogadtak volna, a másiknál nem volt szó időkorlátról. Ez volt az Albergue Delfín, Muxiában. Majdnem egy teljes szezont dolgoztam önkéntesként az alberguében, az akkori, szintén magyar tulajdonos irányításával.

Közben üzlethelyiségeket nézegettem, hogy mi lenne alkalmas egy kis kávézó vagy cukrászda megnyitására.  Bár jogi végzettségem van, hobbim a konyha, szívesen sütök-főzök. Napközben hospitalera  voltam, éjjel meg diák: spanyol nyelvű oldalakat olvastam, szótáraztam, jegyzeteltem. Mivel önkéntesként is kellett önállóan ügyet intéznem, önkormányzatra meg bankba járnom, így megtanultam konkrét szófordulatokat, mondatokat, hogy másnap meg tudjam értetni magamat. Szépen elmondtam, amit akartam, csak akkor volt gond, ha visszakérdeztek és nem értettem semmit.

A szezon végére azonban már egész rutinosan intéztem az albergue ügyeit, nem okozott gondot a hivatalokkal folytatott kommunikáció sem. Mikor a korábbi tulajdonos két évvel ezelőtt felajánlotta, hogy vegyem meg tőle a bérleti jogot, az albergue teljes berendezésével együtt, és sajátomként vigyem tovább az alberguét, igent mondtam. Az albergue nevét meghagytam, a szállás belső hangulatvilágán sem változtattam eddig sokat, így sok visszatérő vendég a mai napig nem tudja, hogy tulajdonosváltás történt. Idén viszont átépítjük az alberguét, éppen most folynak a belső munkálatok és lesznek látványos változások.

KT: Mi volt az első lépés ahhoz, hogy saját lábadra állhass, és önállóan vállalkozhass? És ezt hány másik követte?

BR: Az első lépés volt a legnehezebb, a NIE szám megszerzése. Anélkül nem lehet semmit csinálni, se bankszámlát nyitni, se lakást bérelni. Viszont a NIE számhoz lakcím kell, így ez egy ördögi körnek tűnik. Szerencsém volt, mert akitől bérlem a helyiséget, megengedte, hogy bejelentkezzem oda, így rövid időn belül lett lakcímem, NIE számom, ez alapján bankszámlám is. Utána viszonylag könnyedén ment minden, mert részben az albergue meglévő engedélyeit kellett átíratnom a nevemre, részben új szerződő félként a szolgáltatók előzékenyek és gyorsak voltak. A telefon- és internet előfizetést szerdán megrendeltem, pénteken már be is kötötték.

KT: Az adminisztráció és a bürokrácia a világon sehol sem az élet legkellemesebb része. Ezzel hogy boldogulsz?

BR: Nagyon jó könyvelőirodát találtam, ők egyben ügyintézéssel is foglalkoznak. Ha valahol elakadok a galego nyelvtudásom hiányosságai miatt (mert a hivatalos levelezés is galego nyelven történik, de ez szerintem csak nyomokban hasonlít a spanyolra), és nagyon elveszettnek érzem magam, tőlük kapok segítséget. Segítségükkel viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen megy minden. De a hangsúly azon van, hogy viszonylag, mert amíg egy bankszámla megnyitása Magyarországon pár órán belül lezajlik, addig itt nekem több mint egy hétbe telt.

Mivel külföldi vagyok, az összes okmányom másolatát el kellett faxolni Madridba, és meg kellett várni, míg a bank központja áldását adja a számlanyitásomra. Ez pontosan 5 napba telt, aztán mikor visszamentem volna aláírni a papírokat, épp megkezdődött a szieszta ideje, már nem fogtak bele a papírok intézésébe, másnap meg szünnap volt. De a banki ügyintéző kedves és segítőkész, ha kell, többször is türelmesen elmagyarázza, ha nem értek valamit. De így van ez az önkormányzaton és a postán is.  A postás az utca túloldaláról kiabál nekem, hogy levelem érkezett, menjek be majd átvenni…

KT: Mit szóltál ehhez a fogadtatáshoz?

BR: Gyanítom, ha nem egy ilyen kis faluban élnék, hanem egy nagyvárosban, akkor korántsem kapnék ennyi segítséget. Itt viszont mindenki ismer mindenkit, és persze minden pletykát is tudnak mindenkiről. Én meg kuriózumnak számítok, a kimondhatatlan „zs” betűs nevemmel, így Rosaként, néha Roxaként azonosítanak, és hivatalokban tudják, hogy velem galego helyett spanyolul és lehetőleg lassabban kell beszélni. És persze kíváncsiak, hogy nálunk Bulgáriában hogy is mennek a dolgok. Én meg türelmesen elmondom századszorra is, hogy Hungría az nem Bulgaria és Budapest nem Bucarest.

KT: Nézzük meg egy kicsit a költözés árnyoldalát. Van-e olyasmi, amivel nem tudsz kibékülni a spanyolokkal kapcsolatban? És mi az, ami sehol sem olyan jó, mint ott?

BR: Épp az albergue belső átalakításán van a sor, de nem halad a munka. Ha kérek valamit, lelkes helyeslés a válasz, majd semmi nem történik. Ha megkérdezem, mikor kezdenek hozzá végre, a válasz „mañana”. Ha felemelem a hangom, akkor meg azzal próbálnak megnyugtatni „no te preocupes”. Ez a két kifejezés, amit már hallani sem bírok. Hihetetlen ez a halogatós hozzáállás, mindent csak szépen, kényelmesen… Az biztos, hogy senki nem kap infarktust mifelénk a kapkodás miatt.

A pihenés értéke

Amit viszont én is nagyon szeretek, és megszoktam már, az a szieszta ideje. A helyiek későn ebédelnek, három óra körül állnak fel az asztaltól, és utána elcsendesedik az utca. Kicsit olyan, mint Csipkerózsika álma a mesében: megáll az idő, biciklik a házfalnak támasztva, a parkoló autók ablakai letekerve, mozdulatlan az utca. Egyébként is nagyon csendes a falu, de ilyenkor csak a sirályok vijjogása hallatszik, meg a kikötőben a vitorláshajók kifeszített kötelein játszó szél hangja.  A zarándokok általában később érkeznek, így van egy kis idő kint üldögélni a parti sétányon egy csésze kávéval a kezemben. Az a félóra feltölti az embert teljesen, kisimult vonásokkal lehet kezdeni a munkát a nap második felében is.

KT: Térjünk vissza kicsit az Útra. Az ott töltött éveid alatt érzékelsz változást a Camino világában? Ha igen, mit vettél észre?

BR: Egyre többen indulnak zarándokútra, és egyre többen nem vallási okokból. Sokan visszajönnek turistáskodni is hozzánk, egy-egy hosszabb zarándokút után pár hónappal hozzák a feleséget, férjet, néha gyereket is, hogy legyalogoljanak egy-egy rövidebb szakaszt, majd megpihenjenek az óceánparton. Családbarát szálláshelyként ezt nem érzem problémának, azt sem, ha valaki idő szűkében esetleg már csak busszal jön Muxiába. Meglep viszont, ahogy egyes zarándokok vélekednek a másikról, mert az esetleg kevesebbet gyalogolt, vagy vitette a csomagját, esetleg taxizott.

Ilyenkor próbálom emlékeztetni őket, ne ítélkezzenek anélkül, hogy bármit is tudnának az okokról. Saját bőrömön tapasztaltam már, hogy milyen gyenge tud lenni az ember egy rhotavírus okozta fertőzés után, és éreztem a megvető pillantásokat a hátam közepén is, mikor taxiból kiszállva vánszorogtam be az albergue ajtaján. Azt viszont én sem helyeslem, hogy iskolai csoportok foglalják el a szállásokat és kísérőtanár nélkül, kiszabadulva a kontroll alól, éjszaka botrányosan, részegen járják a csendes falut, zavarják mások nyugalmát.

KT: Ha valaki úgy jár, mint Te: beleszeret a Caminóba, és nagyon visszamenne – neki milyen tanácsot adnál?

BR: Ez nem is annyira ritka eset. Többen megkerestek már a zarándokútjuk után, hogy mi a véleményem, érdemes-e visszajönni és új éltet kezdeni itt. Mindenkit biztatok, de előtte együtt sorba vesszük a lehetséges buktatókat. A látszat ellenére itt sincs kolbászból a kerítés. Nekem nem volt, aki elmondja, mire számítsak spanyol vállalkozóként, mindent a saját bőrömön kellett megtapasztalnom. Ha valaki a buktatók ismeretében továbbra is úgy érzi, hogy neki itt a helye, megadok minden segítséget. Mert tudom, milyen érzés elveszettnek lenni egy idegen országban…

KT: És mit mondanál azoknak, akik még csak most szeretnének útra kelni?

BR: Induljanak! Ne halogassák az indulás időpontját, mert nincs olyan, hogy tökéletes időpont. Korábban rendszeresen blogoltam, most már sokkal kevesebb idő jut az írásra, de nemrég pont egy erre vonatkozó bejegyzést tettem közzé:

Egy kis motiválás a még hezitálóknak:

Néha rád tör a „mehetnék” érzése…
Nincs konkrét okod rá, nincs megoldandó problémád, nem menekülsz magad elől, egyszerűen csak menni vágysz. Menni és úton lenni. És akkor meglátod a nyilat, sárgát, zöldet, vagy csak kövekből lerakottat, ami bárhová is vezessen, Santiago felé vagy attól távolodva, de már tudod, hogy az út végén ott lesz az a bizonyos “MEGCSINÁLTAM” eufórikus érzése, az a megmagyarázhatatlan boldogság és büszkeség. Igen, képes vagy rá, bármelyik évszakban, bármelyik úton. Egyedül vagy társsal, bárhogy… Csak indulj!

Caminós körökben gyakran elhangzik, hogy a Camino függőséget okoz. Én elismerem, Camino-függő vagyok, vágyom az úton levés semmihez nem hasonlítható érzésére. És a megérkezés örömére is. Ezért hát útra kelek, időről időre, hogy ismét megérkezhessek oda, ahol otthon vagyok. A Francia Út után jött az Angol, majd a Portugál, és évente ismételve a Santiago-Muxia-Fisterra útvonal. Tervben van még a többi út is, de a hosszabbakat nehéz összehangolni a munkával.

Szezonban nem tudok hetekre távol lenni, télen meg nem szívesen megyek hóban, fagyban. Mostanában az óceánparton kanyargó 200 kilométeres Camino dos Faros szakaszait járom végig másokkal együtt, kéthetente egy-egy etapot. Ez inkább túraútvonal, mint zarándokút, nem igazán az elmélkedés vagy elcsendesedés útja, számomra igazi fizikai próbatétel a nagy szintkülönbségek miatt. Egy-egy szikla megmászása közben levegőért kapkodok, de az odafenn elém táruló látvány minden gyötrelmet megér.

A cikkben látható fotók Benedek Rózsa munkái, borítóképünk: Miguel Ángel Sánchez-Guerrero (Flickr)