Spanyol évértékelő: Köszönöm Andalúzia, hogy valóra váltod az álmaim!

Felfedeztem valamit, ami azóta is mosolyt csal az arcomra. Tavaly készítettem egy fotót a Castillo de Colomares épületéből: tenger, fehér házakkal. Otthon puzzleként díszeleg a falamon, olyan, mint egy ablak Spanyolországra. Szerettem volna, hogyha itt kint, egyszer majd ilyen kilátásom lesz. A napokban pedig, ahogy a kávémat iszogattam a tengert nézve a hátsó kijáratnál, felfedeztem, hogy ugyanazt a villanyoszlopot és persze tájat látom, ha felnézek, csak éppen alulról. Ezt sem gondoltam volna félévvel ezelőtt.

spanyol Munkaügyek

Nyár óta lázasan kerestem az állást, amivel elindíthatom itteni pályafutásom. A nyelvtanártól kezdve az adminisztrátorig kutattam – mindenfélét, mindenfelé. Voltam állásinterjúkon, de a legtöbb esetben nem is reagáltak a megannyi elküldött e-mailre. De nem adtam fel, elküldtem a százhuszonhatezredik önéletrajzot is. Van a közelben egy nyelviskola, ahol láttam, hogy csak anyanyelvűek tanítanak, de ennek ellenére beadtam oda is.

Aztán egyszer megcsörrent a telefonom és behívott az iskola igazgatója egy megbeszélésre. A hely neve Colegio Maravillas, a nevében is benne van a csoda szó, és valóban az. Szép környezetben, kedves emberekkel működő nyelviskola, amely ugyan nem keres új nyelvtanárt, de szeretné kiépíteni a kapcsolatot Magyarországgal (is). Így lettem hát marketinges. Még az e-mail címem, amelyről az iskolákkal levelezek, az is csodás – szó szerint.

Feria, romería, fiesta

Míg a munka el nem indult, a környéken szemlélődtem, részt vettem az összes lehetséges látványos ünnepen, amit találtam. A málagai feriával kezdtem. Tavaly már lenyűgözött, így tudtam, mire számíthatok. Feldíszített főutca, mindenfelé pöttyök és folyik a Cartojal bor, na meg a fieszta.

Ezután következett a Turisták napja, Mijasban. Mijas egy kis fehér falu, van tengerparti része és van egy hegyre épült rész is, keskeny utcácskákkal és a helyi látványossággal, a szamár taxival. Imádom ezt a helyet, varázsa van. Az élmény, amit pedig ez a nap adott, felejthetetlen. Mijasban van Spanyolország egyetlen, egyedi, szögletes bikaviadal arénája. Ez adott otthont a kb. egy órás, flamencóval fűszerezett lovasbemutatónak. A flamencót is szeretem külön, illetve az andalúz lovakat is, de így, hogy a „táncoló” lovak mellett láthattam egy „színpadon” egy ütemre kopogni flamenco táncost és lovat lovasával, hát az lenyűgöző volt.

Utána jött a búcsúk időszaka. Talán ez a legjobb magyar szó a romeríára, ahol egy templomból Mária—szobrot visznek végig a városon, díszített ökrös-szekéren, vagy a vállukon, mint a húsvéti körmenetek idején. Fodrokból és pöttyekből itt sincs hiány. Csak ámultam és bámultam, mikor az első ilyet láttam Fuengirolában. A feldíszített szekerek kint sorakoztak, majd egy fúvós zenekar rázendített a spanyol himnuszra, megkondult a harang, és így indult útnak a szobor a sok hívő és/vagy turista kíséretében.

Egy hét múlva ugyanitt megkezdődött a feria, amit szintén volt szerencsém megnézni. Míg a belvárosban a flamenco ruhás hölgyeken van minden tekintet, a vásárteret ellepik a lóháton ülő kicsik és nagyok, persze a megfelelő tradicionális öltözékben. Nem tudom megunni ezt a látványt. Jó látni, hogy ilyen fontos számukra a tradíció és minden korosztály megtalálja benne a maga boldogságát. Én is megtaláltam.

A természet csodái Andalúziában

Nem tudom, hogy a tengerparti városokban élő emberek valaha is megunják-e a tengert, én nem tudok betelni vele. A gépem memóriája annál inkább… Élvezem, hogy minden időben, minden órában más és más arcát mutatja, én pedig láthatom, amikor csak akarom. Mostanság a felhők is egyre inkább megihletnek egy-egy fotó erejéig. Élénk- vagy épp pasztellszínekben pompázó naplementék vagy napkelték varázsolnak el nap mint nap.

És ami a természeti csodákat illeti, jártam Almería nemzeti parkjában, Cabo de Gatan, ahol a sziklák, a tenger és a világítótorony festményre illő látképe fogadott. A „sellők szirtjénél” két hajó várja, hogy valami tengeri élőlény felbukkanjon. Régen fókák éltek az öbölben, akik a sziklákon napoztak, a hajósok meg persze szirénekről álmodoztak, innen kapta a nevét. Napjainkban se fóka, se sellő nem kell, hogy el legyünk bűvölve.

A színpadon: Antonio Banderas

Tavaly nyáron gyerekkori álmom vált valóra azzal, hogy láthattam élőben Ricky Martint, ráadásul itt, Spanyolországban. Másik ikon, akire szintén vagy 20 éve bálványként tekintek és kedvencemnek tartom, az Málaga szülötte, Antonio Banderas, akinek a Desperado vagy a Zorró álarca filmjeit milliószor láttam. Nem mondanám, hogy elérhető álomnak tűnt egy hollywoodi (bár spanyol) sztárt élőben látni. Nem is gondoltam volna, hogy lesz szerencsém hozzá.

Ám, úgy hozta az élet, hogy a sokak által kedvelt Antoniót visszahúzta a szíve szülőhazájába, ahol egy színház felújításába kezdett. Ez a Teatro Soho Caixa, mely novemberben nyitotta meg kapuit a Chorus Line című musicallel, amit spanyolul láthatott a nagyérdemű, Banderas szereplésével. Mikor a lámpák kigyulladtak, és megszólalt a jól ismert hang, a sok büszke málagai mellett én is kutattam a szememmel a színpadon, hogy végre élőben is láthassam Antonio Banderast. Volt aztán tapsvihar, ami persze nem csak neki szólt, hanem a sok kiváló táncosnak is, és szerintem úgy az egész felvirágzási hullámnak, amit Banderas ezzel a színházzal elindított. Le a kalappal!

Pár nap múlva újabb eseményen tűnt fel a málagai színész, a Calle Larios és a környező utcák karácsonyi, ünnepi fényeinek felkapcsolását indította el. Elmentem erre is, mint lelkes rajongója mind a városnak, mind Banderasnak, és hatalmas élményben volt részem itt is. Egyrészt szürreális élmény volt a 18 fokban, tengerparton nézni, ahogy a lámpakoszorúból álló fenyőt süti a nap, vagy hogy a Pompidou Központ melletti karácsonyi vásár közepén „havas” díszlet áll. Másrészt, a bedugult főutcán a tömegben énekelve várni, hogy a színpadon megjelenjen Banderas, és felgyúljanak az utca fényei, az felért egy koncertélménnyel is, eufórikus volt.

És ha már a koncertélménynél tartunk, elárulom még egy valóra vált álmom. A spanyolajkú énekesek közül kettő nagy kedvencem van, lassan 20 éve. Az egyiket már említettem, a másik egy katalán banda, az Estopa. Így mikor láttam, hogy turnéra indulnak, ráadásul a közelemben, nem volt kérdés, hogy veszem a jegyet. A koncert egy fedett sportcsarnokban volt, így nagyon lehetett érezni a közönség erejét és a fellépők is közelebbinek tűntek. Fantasztikus volt a tömeggel és a zenekarral énekelni és a vizuális élmény is lenyűgöző volt. Azt hiszem, mindezek után nem kérdés, hogy jól érzem-e itt magam.

Köszönöm Neked, Andalúzia, hogy valóra váltod az álmaim!