El Clásico − Magyar csatárok, magyar gólok nélkül

 „A gránátvörös-kék stadion az európai labdarúgás hamisítatlan középpontjává vált […], ezzel magyarázható külföldi nézők és újságírók százainak jelenléte, miközben a mérkőzés maga megannyi európai otthonba jutott el a televízió modern kori csodájának köszönhetően…” 

  El Mundo Deportivo, 1960. március 21.

60 évvel ezelőtt is El Clásicóra készültek Barcelonában. Az akkortájt még újnak számító Camp Nouban az El Mundo Deportivo sportnapilap fent idézett krónikája szerint igazán ünnepi hangulat uralkodott, a Barcelona pedig 3:1-re felülkerekedett a Madridon. Bár a század derekán még nem voltak akkorák a különbségek a spanyol csapatok között, 1960 márciusában is vitathatatlanul az ibériai labdarúgás legnagyobbjai, és talán az európai klubfutball két legjobb formában lévő csapata találkozott egymással. Pályán a gólszerző Kocsissal és Puskással.

Az 1950-es évek közepétől kezdődően mégis egy másik magyar, Kubala László és az argentin Alfredo Di Stéfano vetélkedése jelentett állandó csemegét a spanyol derbiken. Kubala feltűnése a spanyol labdarúgásban nem csupán az FC Barcelona történetének egy új korszakát jelentette, hanem a sport szerepének fokozatos spanyolországi átformálódására is meghatározó hatással volt. A rendkívül atletikus, szőke és kék szemű csatárban mindenki megtalálta a saját bálványát: a férfi drukkerek jellemzően a pályán, míg a hölgyek inkább a pályán kívül csodálták.

  Camp de la Industria (Barcelona)

Még a politika is bálványra talált Kubala személyében egy olyan korban, amikor a sport, és különösen a futball kiemelten fontos szerepet játszott a diktatúrák politikai gépezetében. Kubala spanyolországi góljai sajátos győzelmet jelentettek Franco tábornok számára is, a magyar aranycsapat egyes labdarúgói pedig követendő példaként tekinthettek rá. Mindez érdekes módon a Franco-rendszer politikai legitimációját jelentette például az Egyesült Államok vagy Nyugat-Európa vezetői felé.

A két világsztár, Kubala és Di Stéfano mellé így az évtized végére olyan játszótársak érkeztek Barcelonába és Madridba − így az El Clásicókra −, mint Kocsis Sándor, Czibor Zoltán és Puskás Ferenc. Noha Kubala kivételével a tudósítások vitriolba mártva írtak az "első", 1958 októberében lejátszott El Clásico magyar részvevőiről − Puskást lassúnak, csupán „egykori Száguldó Őrnagynak” titulálva −, Czibor kiállításáig (…) aznap három magyart láthatott a pályán a barcelonai közönség.

  Les Corts (Barcelona)

1961. március 26-án, vasárnap aztán a spanyol derbik történetében először és utoljára mindkét tábor tapsolhatott magyar gólnak, hiszen a Real Madrid 3:2-es győzelmét hozó összecsapáson Puskás és Kubala is betalált, utóbbit állítólag még a hazai közönség is ünnepelte a Santiago Bernabéu stadionban. A lefújást követően a Barcelona ikonikus alakja higgadtan értékelte a mérkőzést, míg Madrid Panchója amolyan grund-stílusban bökte oda az újságíróknak: „A Barcelona úgy állt ki a Bernabéuban, akár a Valladolid.”

1963-ban aztán a magyar balösszekötő kétszer is mesterhármast lőtt az El Clásicón. De a magyar futball egykori erejét nemcsak ezek a triplázások és az jelzi, hogy három honfitársunk rohamozott a katalán klub csatársorában, hanem az is, milyen kapósak voltak a magyar labdarúgók a Pireneusokon túl. Mészöly Kálmán, a Vasas és a válogatott legendás játékosa mesélte nekünk az angyalföldi klub BEK-elődöntője kapcsán:

„A Madrid ellen komoly prémiumért játszottunk a BEK-ben, de akkor már az Östreicher Emil bácsi is itt volt, és megsúgta nekünk, hogy nem kell annyira hajtani, mert a Madridnál minket figyelnek a Jancsival. «A meccs végén hozzám kell jönnötök, már minden el van intézve.» "Nem képzeled, mondtam neki, anyukám vár otthon…”

Így nem játszott a Szőke Szikla és Farkas Jancsi az El Clásicón, ahogy most sem látunk majd magyarokat a pályán Barcelonában. Mégis mekkora a különbség.