Neymar, James, Pizarro és a vörösbor-csapat

Brazília

Az ötszörös világbajnok, négyszeres Konföderációs Kupa- és nyolcszoros Copa América-győztes válogatottról nehéz lenne újat mondani. Magyarul is számos könyv jelent meg róla, történetét minden generációban világsztárok neve fémjelzi – kudarcaik pedig legalább olyan emlékezetesek, mint a sikereik: a brazilok Mineirazónak keresztelt 7:1-es fiaskóját például hosszú ideig fogjuk emlegetni.

A spanyol bajnokság, és különösen a friss BL-induló Valencia CF követői számára fontos tudnivaló, hogy a tizenegyesölő kapus, Diego Alves a La Liga utolsó fordulójában elszenvedett keresztszalag-szakadása miatt féléves pihenőre kényszerül, így a kontinenstornát is kihagyja. Ha büntetőpárbajra kerül a sor, a canarinha szurkolói biztosan nagyon fogják hiányolni. Természetesen ott lesz viszont a Barcelona ásza, Neymar, a védelem oszlopa, Thiago Silva, és párizsi csapattársa, David Luiz is – bár a mineirazo és Suárez cselei után talán nem sokan látnák szívesen, ha neki kellene irányítania a védelmet. A csapatot a korábbi kudarca után megmentőként visszatérő, játékosként világbajnok Dunga irányítja.

Meglepően hangzik, de a statisztikák agyafúrt kedvelői azt is mondhatják, hogy a brazilok nem nyerték meg többször a Copa Américát, mint a világbajnokságot. Ez azonban csak játék a szavakkal: a nyolcból háromszor zártak a „Dél-Amerika Bajnokság” élén – ezen a néven rendezték meg 1967-ig a Copa Américát (a számozás egyébként folyamatos, a most következő lesz a 44. a sorban). Sikereik nagy részét a közelebbi múltban aratták: az 1997 óta megrendezett 6 Copa Américából négyszer is ők örülhettek a végén. Olyan ikonok, mint Falcão, Sócrates, Zico, Garrincha és Pelé például Copa América-győzelem nélkül maradt.

A kontinenstorna legnagyobb sztárjai, és a chilei Vidal a Copa América hivatalos labdájával

Peru

A blanquirroja már jóval kevésbé ismert itthon – sokaknak talán csak a World Cup ’90 nevű legendás felülnézetes videójáték választható csapataként ismerős. Pedig nekünk, magyaroknak különösen érdemes lenne megjegyeznünk őket, ugyanis az „inkák” még nálunk is régebb óta böjtölnek: az 1982-es spanyolországi vb óta nem jutottak ki egy világeseményre sem. Bár az is igaz, hogy örülnénk, ha a magunk kontinenstornáin hasonló eredménysorunk lenne… Peru nyerte ugyanis az 1975-ös dél-amerikai kontinensviadalt, az elsőt, amit hivatalosan is Copa Américának hívtak, de már 1939-ben is diadalmaskodtak egyszer a Dél-Amerika Bajnokságon.

Legutóbbi kimagasló eredményüket épp négy évvel ezelőtt, az előző tornán érték el. Az „inkák” a 2011-es argentínai Copa América bronzérmét szerezték meg – méghozzá az azóta eb-selejtezős csoporttársunkat, Görögországot irányító, örmény származású uruguayi „Mágus”, Sergio (ejtsd: „szerhio”) Markarián vezetésével. További magyar kapcsolat, hogy a perui válogatottat 1957 és 1959 között a Vasas-nevelésű Orth György irányította. Jelenlegi edzőjük az argentin vándor, Ricardo Gareca.

A csapat legismertebb nevei a csatársorban találhatók. A Bayern Münchentől távozó veterán, Claudio Pizzarro, a korábban szintén a Bayernt erősítő Paolo Guerrero, a Schalkéban vitézkedő Jefferson Farfán és Juan Manuel Vargas, az EL-elődöntős Fiorentina szélsője egyaránt jól csengő néz az európai labdarúgásban. Mindannyian harminc év fölött járnak már, így a perui futball kedvelői izgatottan figyelhetik, fölnőnek-e utánuk az újabb tehetségek. Hiányozni fog viszont a sokáig Angliában futballozó Nolberto Solano (Newcastle United, West Ham United), illetve a maga 128 válogatottságával nemzeti rekorder Roberto Palacios is.

Venezuela

Még ha története során zajos sikereket nem is ért el (például eddig egyetlen vébére sem jutott ki), a legszimpatikusabb becenevű csapat versenyében Venezuela minden bizonnyal az élen zárna: vinotinto, azaz a vörösbor-csapat – nevüket burgundi árnyalatú mezükről kapták, mezüket pedig az 1938-as Bolívari Játékokon Bogotában. Létezik egy elmélet, amely szerint ha az ország zászlójában szereplő három színt (piros, sárga, kék) összekeverjük, pontosan a válogatott mezének színét kapjuk. Bárki nyugodtan nekiállhat házilag bizonyítani az elméletet, csak arra kérjük, hogy a végeredményt semmiképpen se igya meg…

A furcsa becenevek válogatottja

A vinotinto név csak a XXI. századra lett egyeduralkodó – olyannyira, hogy más sportágak venezuelai válogatottai is átvették a mezszínt –, korábban a csapatnak számos más beceneve is volt, például llaneros (alföldiek) és petroleros (kőolajosok).

Venezuelának a többiekhez képest kisebb a hagyománya. Első mérkőzésüket csupán 1926-ban játszották – addigra a Dél-Amerika Bajnokságot már tízszer is megrendezték. Viszont tudták, mi a sikeres bemutatkozás titka, hiszen ellenfélül a Deportivo Santander nevű kolumbiai klubcsapatot választották, és 6:1 arányú sikert arattak. Első szereplésükre a kontinenstornán egészen 1967-ig kellett várni.

Érdekesség, hogy míg Peru az első Copa Américának nevezett versenyt nyerte meg, Venezuela az utolsó Dél-Amerika Bajnokság néven futó tornán debütált. Mindjárt arattak is egy győzelmet, ám ezután hosszú böjt következett: a következő sikernek csak 40 év múlva, a 2007-es hazai rendezésű játékokon örülhettek. Ekkor érték el történetük legjobb eredményét is: csoportjukból elsőként jutottak tovább a negyeddöntőbe, ahol − a csoportban még mögöttük végző − Uruguay búcsúztatta őket 4:1-gyel.

Szerényebb történetüknek megfelelően híres játékosokból is kevesebb akad a vinotinto háza táján – mindenképpen érdemes azonban megemlíteni az Athletic Bilbao korábbi baszk származású védőjét, Fernando Amorebietát (jelenleg Middlesborough), illetve a válogatottsági- és gólrekordert, a „Karib-tenger Hurrikánjának”, „Arany Ballábnak” és „Arangolnak” is becézett Juan Arangót (123 válogatottság, 22 gól). Szövetségi kapitányuk 2014 óta Noel Sanvicente, ő a 24. a válogatott története során.

Kolumbia

La fiebre amarilla (sárgaláz), los cafeteros (kávéültetvényesek) vagy – hozzájuk nem illő egyszerűséggel – tricolor. A brazilok mellett a csoport másik nagyágyúja, és ha nem is a legsikeresebb, a ’80-as, ’90-es évek aranygenerációjának köszönhetően alighanem a kontinens legsokszínűbb válogatottja. Ki ne emlékezne rájuk?

Elsőként El Loco, az őrült, a szabadrúgáslövő, cselezgető és a Wembleyben skorpiómozdulattal hárító kapuslegenda, René Higuita, aki a pletyka szerint babonásan mindig ugyanabban az alsónadrágban védett (arról már nem szól a fáma, hogy a meccsek között kimosta-e). A kapusok közül még érdemes megemlíteni Óscar Córdobát illetve Faryd Mondragónt, aki 2014-ben a maga 44 évével minden idők legidősebb vb-szereplője lett.

Aztán ott volt a kétszer is Aranylabdára jelölt Faustino Asprilla, a Parmával számos trófeát nyerő csatár, aki szabadrúgásával véget vetett a nagy Milan 58 meccses veretlenségi sorozatának. Róla úgy tartják, hogy még nagyobb sikereket ért volna el, ha excentrikus életvitele nem befolyásolja pályán belüli teljesítményét. És ha már a pályán kívülre tévedtünk: Asprilla több korábbi csapattársa is megerősítette a csatár rendkívüli adottságairól szóló pletykát, amely miatt a játékosnak állítólag többször is felkínáltak felnőttfilmes szerepeket. Ezeket rendre visszautasította, ám a legenda olyannyira él tovább, hogy Asprilla 2014-ben a beceneve után Tino márkanévvel ellátott, különböző színekben és többféle ízesítésben (pl. guajava) kapható óvszert dobott a piacra.

De ne feledkezzünk meg a hajkoronák királyáról, a válogatottsági rekorderről (111), Carlos El Pibe Valderramáról sem, aki három világbajnokságra vezette ki a válogatottat Freddy Rincónnal párban. 1994 óta Kolumbia az egyetlen csapat, amely Argentínának idegenben 5 gólt volt képes berámolni egy olyan meccsen, amelyen az aranygeneráció harmadik oszlopos tagja, Adolfo „El Tren” Valencia is pályára lépett.

Leszámolás Medellínben

Sajnálatos módon ez a korosztály egy gyászos esetről is emlékezetes maradt: öngólja (és a csapat váratlanul korai búcsúja) után 1994-ben Andrés Escobart, a válogatott védőjét Medellínben agyonlőtték.

A generáció alkonyán megérkezett a cafeterók történetének legnagyobb sikere is, bár a nagyok közül addigra már sokan elbúcsúztak a csapattól. Kolumbia 2001-ben száz százalékos teljesítménnyel diadalmaskodtak a hazai rendezésű Copa Américán. Az együttesből érdemes kiemelni a kapus Óscar Córdoba, a később az Interrel triplázó védő Iván Ramiro Córdoba, és a gólkirály Víctor Aristizábal nevét is.

Micsoda támadó névsor: Falcao, Martínez, Rodríguez és Bacca

Az argentin José Pekerman vezérlete alatt dolgozó maiakat bizonyára még ennyire sem kell bemutatni senkinek. A 2014-es világbajnokság gólkirálya, James Rodríguez például nemcsak fantasztikus képességeiről tett tanúbizonyságot, hanem azt is megtanította a fél világnak, hogyan kell ejteni a spanyol „j” betűt (Jackson Martínez sajnos nem járt ekkora sikerrel). Az idei Copa Américán a tavalyi vb legnagyobb hiányzójától, a nemzeti gólrekorder (24) Radamel Falcaótól is lesz félnivalója az ellenfél védőinek. A „Tigris” minden bizonnyal egy jó Copa-szerepléssel szeretné feledtetni viszontagságos manchesteri szezonját. Persze az ellenfelek tarthatnak majd a Sevilla gólvágójától, az EL-döntőn duplázó Carlos Baccától, a már említett Martíneztől, valamint számos más, európai élcsapatokban edződő társuktól is.

Tavalyi negyeddöntős szereplésével a kolumbiai válogatott történetének legjobb vb-eredményét érte el. A torna előtt a szurkolók lelkesítésére fotósorozat készült a kolumbiai futballmúlt és aktmodell-jelen nagy figuráival. Lehet, hogy az idei Copa América előtt is érdemes lenne folytatni a hagyományt – ki ne nézegetné el szívesen ezeket a kiváló futballistákat: Óscar Córdoba, Copa América-győztes kapus; René Valenciano; Faustino Asprilla; Carlos Valderrama; Willington Ortiz, az IFFHS választása alapján a XX. század legjobb kolumbiai játékosa; Eduardo Vilarete és végül Marcos Coll, a vb-történet egyetlen szögletgóljának szerzője. A hölgyek kilétéről sajnos jóval kevesebbet tudunk…